Weöres Sándor gyakran alkalmazta prózaszövegeiben a duális szemléletű világunkra oly jellemző ellentétpárokat. A hideg-meleg, jó-rossz, beteg-egészséges fogalmak használatával azt igyekezett érzékeltetni, hogy bár két egymással szemben álló pólusról beszélünk, az ellentétpárok mégis összekapaszkodnak, egymás nélkül nem létezhetnének. Elmenni valahonnan csak akkor tudunk, ha előtte egy darabig ott maradtunk, ott maradni pedig csak akkor tudunk ha először elmegyünk. Meg kell születnünk hogy megtudjunk halni, és meg kell halnunk hogy meg tudjunk születni.
Az Isten című prózai darabja több szemantikai ellentétet is tartalmaz. Íme egy részlet belőle:
„Külön-külön határok csak a térben és időben vannak; ami tértelen, időtlen: bontatlan. A személyiség burkából kiemelkedő emberi lélek azonos az Istennel; és mégsem az Isten. Nem úgy azonos az Istennel, mint csönd a csönddel, hanem mint a zaj megszűnése a csönddel.”
A tér és idő határolt, az Isten ezeken a dimenziókon túl van. Az ellentétező játékban a véges és végtelen fogalmakra asszociálhatunk. Ha a véges és végtelen -mint a többi ellentétpár- ugyanazon érem két oldala, akkor a weöresi isten-kép is egy paradoxon:
„A van és nincs ugyanaz”.
