Az élet számomra több mint a munka-család-barátok vonatkozásában eltöltött idő; több mint a körülményeink között való lét, vagy zavaros élethelyzeteinkben való lavírozás. Amennyire csak visszabírok emlékezni a korai gyerekkorra bennem van egy tudás, a kezdetektől: az élet hivatott valamire, az életnek értelme van. Sőt abban is biztos voltam már egészen apró gyerekként, hogy az érzéseinknek kulcsszerepe van, egész egyszerűen mindent meghatároznak. Ha boldog vagyok mindenem megvan, és ha szenvedek akkor az egész világ haszontalan. Mostani tudásommal már vallom, hogy mindannyian azèrt születtünk, hogy megèljük, ès beteljesítsük az álmainkat. Ezt nem csak hiszem, hanem tudom. Kèrdezitek, honnan? Onnan, hogy tapasztalom.
A létezés öröme nap mint nap megérint. Boldogságom viszont nem egy statikus állapot, az önismeret útja, a tudatosodás egy véget nem érő folyamat, amely nem a külvilágban, hanem bennem zajlik. Sokkal inkább hasonlít egy házassághoz, mint egy szép tárgyakkal díszített véglegesen berendezett házhoz. Sokkal inkább egy döntés amit meghozol és a végsőkig kitartasz mellette, mint egy elért pozíció, vagy egy főnyeremény ami lezár egy időszakaszt az életedben. A boldogság tehát egy folyamat amiben egyre mélyülök, nem magától működik, hanem együttműködünk. Nekem kell az életembe hívni nap, mint nap, hogy aztán ott már magától dolgozzon, és teremtsen szebbnél szebb pillanatokat, váltson valóra vágyakat, és teljesítsen be álmokat.
Bár már tinédzserként a pszichológia érdekelt leginkább, a szülői befolyás még nem hagyta hogy életutam elején erre a szakterületre hajózzak. Szorgalmas és lelkiismeretes kislány voltam, általános iskolában végig kitűnő eredménnyel. Hatalmas megfelelési vágy hajtott, melynek köszönhetően reál területre tévedtem és kémia szakon végeztem el a Miskolci Földes Ferenc Gimnáziumot. Aztán pedig Budapestre kerültem a Budapesti Műszaki Egyetem Vegyészmérnöki karára. Itt is helytálltam, de már a második évfolyamon éreztem, hogy ez nem az én világom, nem az én környezetem. Az egyetemet elvégeztem, mert az utolsó évben a menekülési kísérleteimet a szüleim -nagyon jó szándékkal és teljesen jogosan- elfojtották. Ha nem tanulok nincs apa-bank és mama-hotel. Nem vállaltam hogy az utolsó években elhúzom a tanulmányaimat, a diplomamunkámat és esetleg itthon egy gyorsétteremben, vagy takarítónőként dolgozzak, hogy keressek annyit, hogy megéljek és mellette azzal foglalkozhassak, azt tanuljak „hivatalosan” ami érdekel. Mivel mindig is családcentrikus voltam, és az egyéb emberi kapcsolataim is fontosak voltak, ezért a külföldi tanulás szóba sem jött nálam.
2003-ban lediplomáztam a BME-n, de mellette minden szabad percemben szívtam magamba a keleti ismereteket, a filozófiát, pszichológiát és a társasági élet örömeit. Nem volt teljesen tökéletes állapot, de mégis szabadabbnak éreztem magam, mint bármikor. Az èletem èrtelmèt kutattam hosszù-hosszù èveken keresztül. Olvastam Oshot, Zen tanìtásokat, Buddhát, Balogh Bèlát, Müller Pètert ès egyèb filozòfusokat (Szofoklèsz, Várkonyi Nándor), művèszeket (Weöres Sándor, Hamvas Bèla), pszichològusokat (Tari Annamária, Csernus Imre). Elvègeztem az Èlet virága tanfolyamot, az egyiptomi tudás rejtelmeit kutatva. Nem titok, hogy mindvégig saját elszigeteltségemre, nyomorúságomra kerestem a megoldást. Boldogtalan voltam.
Az egyetem után egy hazai gyógyszergyárban helyezkedtem el analitikusként és amikor eljött az idő és a sulira megvolt a pénzem, beiratkoztam levelező szakon az ELTE Pszichológia karán az Andragógia szakra. Az andragógus egyébként felnőttképző szakember. Soha nem engedhettem volna meg magamnak, ha nincs egy komoly végzettségem amivel önálló lábra állhattam: tudtam fizetni a hitelemet, fent tudtam tartani az életmódomat (sok utazással) és még iskolában is képezhettem magam.Végre közelébe kerülhettem az áhított tudásnak, majd elég gyorsan megfogalmazódott, hogy milyen jó, hogy nem lettem pszichológus. Általános lélektan, neveléslélektan, társadalomlélektan – mind, mind nagyon nyers és elvont tudományterületnek hatott számomra, de jól kiegészítették korábbi ismereteimet. Szociológia, kommunikációelmélet, antropológia, kultúraelmélet, művelődéstörténet…volt minden amit igazán közel érezhettem magamhoz. Életemnek ebben a nagyon aktív és lelkes szakaszában, amikor végre elindultam magam felé, találkoztam egy hiteles tanítóval. Nem volt véletlen, hogy miért éppen akkor. Egyszerre elkezdett minden megvalósulni amiről 30 évig csak álmodoztam.
Ez a tanító nem csak mesèlt arròl, mit jelent a megvilágosodás. Nem csak azt èreztem a közelèben, hogy ő tènyleg èrzèkel valami megfoghatatlan, magasabb dimenziòt, hanem kèpes volt arra, hogy megmutassa nekem hogyan èrzèkeljem èn a valòdi lètezèst. Nagy szerencsènk van nekünk magyar embereknek, mert itt èl velünk Magyarországon, elèrhető, hallhatò, láthatò közelsègben. Csattos Ilonának hìvják, ès nem tudom kifejezni szavakkal azt ami bennem megjelenik, ha eszembe jut. Mert a 4 betűs szavunk, a hála is csak körvonalazni tudja azt a sok szeretetet ami bennem van iránta. Tőle tudom ès vele együtt tapasztalom, hogy a jelenlêt nem más mint folyamatos èbersèg a pillanatra. Ez a kulcs ahhoz hogy vègre felèbredj a vèlt valòságodbòl ès saját álmaidban találd magad. Ha ezt egyszer megtapasztalod soha többè nem tudod elfelejteni.
Mondhatom, hogy 30 évesen kezdődött el az új életem. A lelkesedés és a nyugalom egyszerre hatotta át napjaimat. Mintha egy dohos pincéből lépcsőről lépcsőre megtaláltam volna a kijáratot, miközben a napfény egyre tisztább ereje csak húzott-húzott magához. Az elsztigeteltségként, egyedüllétként megélt kopár budapesti létem, elkezdett kivirágozni. A munkahelyen pozíciót váltottam, egy sokkal kommunikatívabb területre. Az emberi kapcsolataim átrendeződtek, már tudtam mi a fontos és mi nem az. Elérkezett az idő, hogy egy komoly kapcsolat is helyet találjon az életemben, és végre esélyt adtam a férfinak, hogy megmutathassa mit jelent szeretni.
Mivel az életet mindig is komolyan vettem (ma is), előfordul hogy makacsul ragaszkodok az elképzeléseimhez. Egy makrancos hölgy viszont nehezen tanul, ezért az élet folyamatosan leckéket ad. Ezek viszont építenek és nem rombolnak, folyton újabb reményt adnak, és megerősítenek abban, hogy mindig csak az történik, aminek én a figyelmemmel helyet adok az életemben. Önmagam vagyok a kulcs, még akkor is ha néha olyan mélyen elrejtem magam az iszapban, hogy valóságos mentőakciót kell folytatnom magamért. De tudom, hogy vagyok, hogy AZ vagyok, aki teremt, és ha időnként el is felejtem, valójában mindig ITT vagyok.
A blogomat azért indítom most 2020-ban, mert a legnagyobb álmom vált valóra. Jó mélyre eldugtam magam elől ezt a teljesen egyszerű és természetes vágyat, reszketve és félve a saját képtelenségemtől. Ennek és a makacsságomnak az lett az ára, hogy 40 évet kellett várni rá. Végre kisbabám lesz! Új élet kezdődik. Innentől nincs más dolgom, csak az új életet éberen figyelni, nyitott szívvel, csendben.
Ez az éber tekintet szeretne Neked mesélni gondolatok, idézetek és történetek formájában a múltban megélt makrancos pályafutásáról: a néha mély gödörbe, néha festői magaslatokba vezető utakról. Bízom benne, hogy ezek a tanulságos mesék, és a jelen pillanatban a külvilág eseményeit saját magán átszűrő tiszta figyelem neked is segìtsèget, támpontot vagy èppen remènyt ad, ha elakadsz èleted valòságosnak hitt ùtvesztőjèben.
