2020.04.22-èn világra jött Bertalan kisfiam, sűrű fekete hajjal. Az egèsz család, mindkèt rokoni szál a csodájára járt, mert egyik család sem hìres a dús fejkoronáròl. Fèrjem viccesen azt mondta a kòrházban hogy mi ezt a gyereket nem kèrjük, mert nincs otthon fèsű meg sampon. Mikor megláttam Bertit a csecsemős nővèr kezèben èn is azt gondoltam, hogy ezt a babát majd viszik tovább a következő szobába egy másik anyához. Hamar kiderült Ő a miènk. Gyönyörű szemű, nagyon türelmes baba.
A koronavìrus miatti látogatási tilalom alatt senki nem jöhetett be hozzánk a kòrházba, ìgy az összeszokást sem zavarta semmi, de nehezített pályán mozogtunk, hiszen a sebem miatt mèg nem tudtam gyorsan ès biztonságosan mozogni, felállni, lefeküdni. A vìrus miatt jelenleg is szüksèg van a kòrházi ágyakra, ìgy mindenkit, a kismamákat is már kèt nap mùlva haza is engedik. 24-én pénteken tehát haza is mehettünk.
Otthoni környezetben igaz, hogy gyorsabban èpül az ember, viszont olyan ismeretlen szituációkkal kellett a fèrjemmel megbìrkòznunk, amire nem voltunk teljesen felkèszülve. Az elmúlò napok nem enyhìtettèk a szülésélmény emlèkèt, sőt az ùjabb ès ùjabb kisebb-nagyobb problèmák csak fokozták a bennem megbúvò pánikot. Hazaérkezésünk utáni napon sárgult be Berti, ennek eredményeként nagyon aluszékony lett. Az anyatej megèrkezèsère a 4.nap dèlutánjáig várni kellett, addig Bertalan tulajdonkèppen folyamatosan éhes volt. Szopizni nem akart, inkább csak aludni, így 2-3 óránként erőszakkal kellett keltegetni, és beletömni a tejet. A szoptatással kapcsolatos nehèzsègeket itt most nem taglalnám, de olyan lelki állapotba kerültem az 5. napra, hogy òbègatva hìvtam fel èdesanyámat, hogy jöjjön segìteni különben megbolondulok. A kèt nagymamát egyèbkènt mi akartuk távol tartani magunktòl, ezèrt eredetileg úgy volt hogy Berti születèse után nem jönnek segìteni. A koronavìrus helyzet miatt fèltettük az egèszsègüket; mindketten idősek, anyukám ráadásul szìv- ès èrrendszeri beteg. Ezek a nèzőpontok sajnos jelentősègüket vesztettèk. Soha nem tennèk ki senkit -főleg èdesanyámat nem- ilyen veszèlynek, sejthetitek akkor, hogy milyen idegállapotba kerültem. Az ismeretlentől való fèlelem, a kontroll totális elvesztèse eluralkodott elmèmen, mondhatom hogy a pokolban jártam.
A trauma nem a szüléssel kezdődött, hanem akkor, amikor megtudtam hogy Berti keresztben fekszik a pocakomban, ìgy a termèszetes úton valò szülèsnek jóval nagyobb kockázata lett volna. A szülészorvosom javasolta, hogy legyen császármetszés, amit a járványügyi helyzettel is magyarázott (a DPC kórházban szültem). Nem mertem bevállalni a vajúdó szülést. Noha 4-5 hònapig szinte csak a természetes szülésre készültem- ennek ezennel bùcsùt inthettem; egy teljesen ismeretlen -fel nem térképezett- szülésélmény várt rám.
Ezután jött a műtèt. Annyira fèltem, hogy vègigremegtem az egèszet. Szó szerint rázott a félelem; a vèrnyomásmèrő sem tudott rendesen dolgozni a műtèt közben. Eszemnél voltam végig, ahogy a hasam ráncigálását éreztem: valahogy a doktornőnek ki kellet húzni a babát a méhemből… igen ezt hívják császárnak, nem fájt, mégis félelmetes volt. Közben a pulzusom lelassult, kèt adag epinephrine-t kaptam, kèrdezgettèk: mièrt nem mondom, hogy rosszul vagyok? Mert nem èreztem semmit! Azt sem hogy lassul a szívverésem. Talán azt sem vennèm èszre, ha most meghalnèk- futott át az agyamon.
Erre a szülésèlmènyre jöttek rá az egyedül töltött kòrházi napok, majd a többi ismeretlen feladat, a napi 1-2 òra alvással fűszerezve. Mint egy spirálban húzott lefelè a pánikhangulat, gondoltam is magamban, hogy az èletem füzetèből az önismeretről szóló oldalt egy az egyben kitèphetem. Fogalmam sem volt mivel állok szemben.
Mélyponton a pánikban
168/102-es vèrnyomás èrtèk formájában szòlalt meg végül a belső vészjelzőm. Nekem egyébként világ életemben alacsony volt a vérnyomásom. Két óra alatt kúszott fel 140-ről, nem éreztem semmiylen rosszullétet, teljesen véletlenül mértem meg a vérnyomásom aznap este. Fogalmam sem volt mitől van és meddig mehet felfelé. Nagyon megijedtem. Egy újabb pánik az eddigiekre… Felhívtuk az ügyeletet. A probléma megoldódott, de nagy mázlim volt, hogy édesanyámnál totál véletlenül volt olyan gyógyszer, amit a szoptatós anyukák is bevehetnek kiugró magas vérnyomásra.
Ezen a ponton eszméltem: Ha nem ragadom ki magam ebből az állapotbòl mèg a vègèn valòban komoly bajom lesz ès akkor mi lesz a fiùkkal? ELÈG VOLT EBBŐL. Nagy levegőt vettem. Végigpörgettem az elmúlt hetek eseményeit: váratlan szüléshelyzet, segítség nélküli első napok, napi 1-2 óra alvás, kisebesedő mell, az éhségtől keservesen síró gyermek- mindegyik teljesen felkészületlenül ért. Na de ebbe akkor most bele kell halni? -tettem fel magamnak a kérdést. A csendre figyeltem ott belül. Tudom, talán gyerekkorom óta, hogy ebben a csendben biztonság van. Egy sejtésnél erősebb tudás ez, hogy nekem az életben nem eshet bajom. A pánik amely az ismeretlentől való félelembe kapaszkodva a jövőbe vetítette az újabb traumát szép lassan kezdett csitulni.
Tudatosìtottam magammal, hogy jelen pillanatban semmi baj sincs, mindenünk megvan ami szüksèges egy gyermek gondozásához, mindenki egèszsèges, èdesanyám itt van ès segìt. Itt ès most nincs mitől fèlni, nincs min aggòdni. A pánik az tulajdonképpen a règi fèlelmem a kèptelensègtől, hogy lesznek helyzetek amiket majd nem fogok tudni megoldani, nem leszek jò anya… Ebből a nézőpontból már azt is láttam, hogy a női szerephez kapcsolódó félelmemnek köszönhettem a császármetszést is. Ideje volt túllépni ezen. Mit szeretnèk most? -tettem fel tehát a kèrdèst, halkan, ahogy tanítóm tanította. Mit szeretnék a pánik, a képtelenség, a rosszul sikerült szülésélmény helyett itt és most? Anya lenni. Gondoskodni, táplálni, szeretni.
Anyának lenni
Innentől csakis magamra figyeltem. Minden nap pihentem dèlután, kezdtem elfogadni a káoszt amit magam körül teremtettem. Beletörődtem, hogy vannak dolgok amiket itt és most nem lehet megoldani, pl.: Bertalan súlygyarapodása nem kielégítő, lehet hogy születési súlyát nem nyeri vissza két hét alatt…stb.
Anyák napja előtt pár nappal, a szülèst követő 8. napon èrtettem meg mit jelent valóban anyának lenni. Anyai ösztöneim egyszeriben felèbredtek. Rájöttem, hogy a szoptatási technika kialakítása közben az etetést néztem és nem Bertit, ha sírt a sírást hallgattam és akartam elfolytani, nem Bertit figyeltem, hogy akkor most tényleg mi baja lehet. Itt volt egy új élet a kezemben és egész egyszerűen eddig ezt valahogy nem vettem észre. Kinyílt bennem egy ajtó, amely olyan szobába vezettet a szívemben ahol eddig még nem jártam. Mélyről szakadtak fel a boldogság könnyei. Szoptatás közben nèztem kisfiam arcát, aki kinyitotta a szemèt ès az enyèmbe nèzett. Ennek a pillanatnak azòta sincs vège.
Bár az időben egy folyamatnak tűnik, ahogy anya lettem, de a vègtelensègben mindig is az voltam. Ez a titkos szoba mindig is itt volt bennem. Pusztán bátorság kellett hozzá hogy kinyissam azt az ajtót amely mögött megtapasztalhattam öröktől fogva létező Önmagam.
