A kisfiam arcát néztem a minap azon merengve, vajon honnan jön a szívemet csordultig megtöltő anyai szeretet?
Itt van közöttünk ez az apròcska, piciny lèny. Hangjával is tudtunkra adja: megèrkezett. Itt van, de erről a világròl, a bolygòròl, az èletről fogalma sincsen. Ki lehet Ő? Szemèvel csak fènyeket ès árnyakat lát. Nem tudja, hogy az a fehèr kiterjedès a sarokban az egy fotel, vagy a falon lèvő folt egy hegy. Nincsenek megnevezèsei a dolgokra. Fülèvel pusztán ismeretlen hangokat hall, de felőle akár a kocsi is ugathatna ès a kutya is dudálhatna. Mègis: engem ezer közül is megismer, és számtalanszor tudtomra adja, hogy szüksège van rám. Èn vagyok neki ez a világ, az egyedüli fogalom, a minden.
Ha szemèbe nèzek ès keresem ki az aki engem èrzèkel, üressèget látok. Mintha nem lenne ő sehol, nem lenne ő senki. Ha tőle kèrdeznèm kicsoda ő, vajon mit válaszolna? Nincs szemèlyisège, hisz mèg magáròl, a testèről sincs fogalma, nem tudja hogy van füle, szeme, keze.
Ki vagy Te kisfiam, ki Magadròl nem tudsz még, engem pedig ezer közül is megismersz? Kérdezem újra, s mintha ezt üzennè: „A semmiből jöttem, mert hìvtál. A tièd vagyok, Te pedig nekem a minden.” Kérdem én: „A semmi vagy Te, a végtelen tér önátadó természete, vagy ez a piciny törékeny test amiben a végtelen tér testet ölt?” – „A végtelen szeretet egyik formája vagyok. Neked épp ilyen. Másnak másmilyen. A szereteted által Neked épp ilyen lettem a formák világában.” Ez a maximális önátadás tökèletesen olyan, mint az anyai szeretet. Megértem végre, hogy én, a kisfiam és a határtalan szeretet egyek vagyunk és hogy az anyai szeretet teremtő erő; a végtelen isteni kegyelem.
Az anyai szeretet a határtalan Tudat, egy ès ugyanaz, mint ez az ártatlan kis lèny az ölemben, és ezèrt nő bennem is napròl napra mikor ránèzek ès megpròbálom viszontszeretni.
